2013. május 31., péntek

2. Új legjobb barátnő

Lehet, hogy nem vagyok normális.
Ezen a héten kismillió érzés futott végig rajtam. Mindig ugyanazok. Egy kivétellel. Mostanában valami furcsaságot érzek, amit eddig még nem tapasztaltam. Ezt hívják hiányérzetnek. Eltávolodtunk egymástól Macyvel, mióta nem hittem el neki a Cornelia-Justin Bieber sztorit. És nagyon hiányzik. Ő a legjobb barátnőm még mindig. Együtt lógok Nickkel, nevetgélek a többi lánnyal, de ezek mind csak felszínesek. Már nem tudok az lenni, aki voltam Macy mellett. Pedig az voltam én. De így csak keresem a helyem, amit nem tudok megtalálni. Anyu azt tanácsolta, hogy iratkozzak fel egy külön szakkörre. A drámát választottam. Holnap lesz az első órám, és remélem, hogy élvezni fogom.
- Marilyn! – rázta meg finoman a vállamat Ivy.
- Igen? – néztem rá fátyolos tekintettel, kizökkentve gondolatmenetemből.
- Vége az órának. – világosított fel.
- Tényleg? Észre sem vettem, mikor kiment a tanár. – kezdtem pakolni a padomon a cuccaimat. – Milyen óra lesz? – kérdeztem kómásan. Ma nagyon fáradt vagyok. Alig tudok aludni éjjelente. 3-4 órát, ha alszom egy nap. Remélem, nem alszom el egyik órán sem, mert akkor csatlakozhatok a suli nagymenői közé, akik meg vannak róla győződve, hogy belőlük később maffiózó lesz, miközben az egész idejüket elzáráson töltik.
- Biológia. Melléd ülhetek? – kérdezte enyhén mosolyogva, de a szeme félénk volt.
- Persze! – válaszoltam, majd kihúztam neki a mellettem lévő széket.
- Megcsináltad a bioszprojectet? – mire ezt végigmondta, rádöbbentem, hogy elfelejtettem. Olyan szétszórtá váltam! Régebben éltanuló voltam, a nevemet azok a tanárok is tudták, akik nem is tanítottak, most meg még az osztályfőnököm is megkérdezi, hogy új vagyok-e. Az arckifejezésemre kiült a döbbenet. Ezt Ivy is észrevette, mert ennyit mondott: - Ráírom az enyémre a nevedet. – mosolygott, majd leült mellém.
- Jaj, nem kell, Ivy, de köszönöm! – hálálkodtam, majd elővettem a biosz felszerelésem.
- Ugyan! Ennyit igazán megtehetek érted. Úgy sem volt partnerem. Vagyis volt, de neki már Macy lett az. – pirult el, és lehajtotta a fejét. Nekem ez nagyon gyanús volt, ezért megkérdeztem:
- Ezt hogy érted? – ráncoltam a szemöldököm.
- Hát…tudod…az ő partnere most már Nick, aki nekem volt. – felelte, de nem nézett rám.
Ezt mégis hogy érti? Nem merek kérdezősködni, hátha elmenekül a téma elől. Miért pirult el, mikor kimondta? Valamit titkol. Rá fogok jönni, hogy micsodát.
Elmélkedésemet a csengő hangja zavarta meg.
- Jó reggelt, diákok! – jött be a franciatanár. Nem biológia lesz? De francia sem lehet, mert akkor azt mondta volna:Bonjour!
- Jó reggelt, Madam Charlotte! – köszöntünk kórusban, majd a tanárnő helyet foglalt.
- Mielőtt még azt hinnétek, nem franciaóra lesz. – mondta. – Én helyettesítem Mrs Callawayt ezen a biológiaórán. Mivel tiszta az idő, kimegyünk a természetbe. Indulhatunk! – azzal vele együtt az osztály felállt, és kimentünk az iskola épületéből, és az udvaron keresztül sétálni kezdtünk a sétálóutcán. Én Ivy mellett sétáltam, de pár pillanat múlva Nick elhagyta Macyt, és mellénk jött.
- Sziasztok! – köszönt mosolyogva.
- Szia! – mosolyogtam vissza. Nicktől mindig jobb kedvem lesz, és egész hangulatos volt a fák alatt sétálni ebben a tiszta időben.
- Szia! – köszönt halkan Ivy is, majd a haja az arcába hullott, mert lehajtotta a fejét.
- Megcsináltátok a bioszprojectet? Mert én életemben először írtam bioszra házit, és akkor sincs tanár. Hát ilyen nincs. – hitetlenkedett, miközben lekapott egy fáról egy virágot, majd beletűzte a hajamba. – Jól áll. – mosolygott.
- Kösz. Szerintem nem. – válaszoltam. Nick felnevetett.
- Hiszen még nem is láttad! – vigyorgott.
- Pont ezért. – feleltem. Kivettem a hajamból a virágot, és beletűztem Nickébe. Az eredményen elvigyorodtam, Ivy pedig felnevetett. – Lefényképezhetem? – kérdeztem a látvány nyújtotta élvezet által csillogó szemekkel.
- Csináld! – mosolygott, majd beállt viccesen. Ivyval felnevettünk, elkattintottam a képet, majd megnéztük mind a hárman. Egyszerre nevettünk fel.
- Elküldöm Macynek. – mondtam, majd így is tettem. Pár pillanat múlva egy pittyegést hallottunk, majd egy őszinte nevetést. Szóval megkapta.
- Olyan bolond vagy, Nick! – jött oda hozzá vigyorogva. Rólunk tudomást sem vett. Ránéztem Ivyra, hogy menjünk, de abban a pillanatban megláttam a szemében azt a hatalmas szomorúságot. Hogy lett hirtelen ilyen szomorú? Hiszen az előbb még boldogan nevetett! Előrébb sétáltunk, és rákérdeztem:
- Mi a baj? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Semmi. – motyogta lehajtott fejjel.
- Látom rajtad. – erősködtem.
- Tényleg nincs semmi. – válaszolta elhalkuló hangon. Végig az arcát fürkésztem, és a következő pillanatban egy nagy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán. Közelebb léptem hozzá, és a vállára tettem a kezem.
- Én nem hiszem, hogy tényleg nincs semmi. – beszéltem halkan, és letöröltem az arcáról a könnycseppet.
- Tényleg tudni szeretnéd? – nézett rám, és láttam, hogy mindjárt elsírja magát. Már remegett a szája.
- Igen. – bólintottam, és a válaszom egy leheletnek tűnt.
- Szerelmes vagyok Nickbe. És nagyon fáj, mikor együtt látom Macyvel. Tudom, hogy csak barátok, de mégsem úgy tűnik. Nagyon fáj, és tudom, hogy nekem nincs esélyem nála. – miközben ezeket mondta, már sírt. Bennem megállt az ütő. Nagyon ledöbbentem, mikor meghallottam mindezt. Hogy Ivy Pickett szerelmes lenne Nick Summerbe? Az képtelenség. Persze Nick jól néz ki, de Ivy sosem az a fajta lány volt, aki beleszeret egy fiúba. Persze nem lehetetlen, mert egyszer meg kellett történnie, de pont Nickbe? Nickbe, akit a suli fele a leghelyesebb fiúnak tart? Ivy sosem volt ilyen.
Ezekkel a gondolatokkal annyira elidőztem, hogy észre sem vettem, hogy már újra a suliban vagyunk. A folyosón mentünk az osztályterem felé, mikor Ivy még ennyit mondott:
- Ne mondd el senkinek, kérlek! Szégyellem.

Egész nap ezen rágódtam. Még az ebédlőben sem szóltam senkihez. Pedig Nick ott hülyült mellettem, velem szemben a már ellenszenves Macy – milyen jó társaság - , de nem figyeltem rájuk. Még ültek páran az asztalnál Nick barátjai közül, de velük se foglalkoztam. Viszont gondolkozni próbáltam, de tőlük nem lehetett, mert állandóan felnyerítettek, ezért egy hirtelen mozdulattal felálltam, és elsiettem Ivy asztalához. Egyedül ült, úgyhogy leültem mellé. Meglepődve nézett rám.
- A menőktől átültél ahhoz a lányhoz, akinek nincsenek barátai? – csodálkozott.
Ivy sosem számított menőnek, pedig értékesebb egyes menő embereknél (khm…Macynél). Ő hosszú, fekete, egyenes hajú, és majdnem úgy néz ki, mint Cornelia, csak neki hófehér a bőre. Macy pedig az a tipikus szőke, vékonyszálú hajú, akivel a fiúk szórakozhatnak. Egészen eddig nem ilyen volt. Ő volt a legjobb barátnőm, de most Ivyt tekintetem olyasminek, Macy pedig egyre ellenszenvesebben viselkedik.
-De azért köszi! – erőltetett egy mosolyt Ivy, de láttam, hogy még mindig bántja őt az a dolog.
-Ivy, ne köszönd meg, önszántamból tettem. – beszéltem az átülős dologról úgy, mintha valami hatalmas cselekedetem lett volna.
Körülbelül ennyit beszélgettünk egész ebédidő alatt Ivyval. Én szerettem volna, ha másról is társalgunk, de ahogy láttam, nem volt kedve beszélni semmiről. Sajnálom őt. Persze tudom, hogy Nick és Macy között nem lesz semmi, hisz ismerem Nicket, de azért rossz lehet Ivynak. Nem voltam még úgy, mint most ő, de el tudom képzelni, milyen neki.
Annyira, hogy megint érzem, hogy sírnom kell. Nem hiszem el! Mitől van ez? Ha ideges, szomorú vagy nagyon boldog vagyok, akkor sírnom kell – mostanában.
Ráadásul ezek szerint mások problémái hallatán is…is…igen, szóval olyankor is sírnom kell.
De nem, muszáj visszatartanom. Nem szeretnék magyarázkodni. De csak ezért, mert nem tudnék; hisz magam sem tudom, mi van velem.
-Marilyn, valami gond van? – kérdezte Ivy. Ezek szerint észrevehető, hogy a könnyeimmel küszködök. Pedig annyira „harcoltam” azért, hogy ne lehessen látni!
-Nem, semmi. Csak…bevertem a térdem, és nagyon fáj. – igen, tudom, hogy ez nem volt valami meggyőző, de jelen pillanatban nem tudtam mást mondani. Annyira szeretném elhitetni magammal, és mindenkivel, hogy minden rendben van, hogy úgy is legyen.
Ivy nagyot sóhajtott, ami azt jelenti, hogy tudja, hogy egy hülyeséget mondtam.
-Hát rendben. – végül lezárta ennyivel. Gondolom nem volt se kedve, se ereje ahhoz, hogy tovább bontogassa a témát. Úgy sem lett volna értelme. Nem szedne ki belőlem semmit, megbántani meg nem szeretném azzal, hogy nem mondom el neki, mi a gond.
-Én végeztem. – tette le a villáját a tányérja mellé, - ami megjegyzem, tele volt – és felállt. – Jössz?
-Persze! – álltam fel én is, és kivittük a tálcát. Elhagytuk a helyiséget, és az iskolát is, hisz vége az óráknak. Számunkra. Ezért jó, hogy osztálytársak vagyunk, bár a legtöbb tantárgynál csoportbontás van, most egyszerre mehetünk haza. Illetve együtt.

-Marilyn, én ezt már tényleg nem bírom nézni! Nem szeretnék itt nyavalyogni neked, de rossz nézni! – „siránkozott” Ivy.
Ekkor eszembe jutott valami…amit Nick mondott.
-Ivy, mi lenne, ha megkérdezném Nicket? – mosolyogtam – Mármint…izé…sietnem kell, bocsi! Szia! – megöleltem, és válaszát meg nem várva rohantam haza, hogy letegyem a cuccaim, és mehessek Nickhez.

Csengettem. Már kétszer is.
De csak nem nyitott ajtót!
Mit csinálhat ennyi ideig?
Rendben, már nyílik az ajtó.
-Szia Mar! – szólított a „becenevemen”. – Gyere csak! – invitált beljebb kedvesen.
Bementem, és kezdtem volna mondani a szokásos monológot, amit a közös programok előtt szoktam, de megláttam a nappaliban valakit, akitől elment a kedvem.

-Ugye nem baj, ha Macy is csatlakozik?

2013. május 30., csütörtök

1. Problémák


Néha furcsa érzéseim vannak, amikkel nem vagyok tisztában. Egyszerre érzek boldogságot és szomorúságot. De mitől van ez? A mai nap is egy rejtély számomra. Már a legjobb barátnőm is kiismerhetetlennek nevezett. Tehetek én róla? A gondolataim csak úgy száguldoznak a fejemben. Egyszer szép emlékek játszódnak le bennem, de a következő pillanatban már a legsötétebb titkaimra gondolok. Ez normális? Talán túlgondolom az egészet?

- Marilyn, Marilyn figyelsz te rám? – rázta meg finoman a vállamat Macy, a legjobb barátnőm.
- Ne haragudj, Macy! Mit is mondtál? – kérdeztem koncentrálással próbálkozva.
- Hogy ma neki kéne állnunk a biosz projectnek, mert holnap utánra kell. – mondta. Ekkor egy vicces gondolat képződött bennem, amin hangosan felnevettem. – Most meg min nevetsz? – ráncolta a szemöldökét.
- Azt hittem, azt fogod mondani, hogy tegnap utánra kell! – nevettem, amint meghallottam, hogy milyen hangosan kimondva.
- Lehetetlen vagy. – vette fel a cuccait Macy, és elült mellőlem Nick, az egyik barátunk mellé.
Én csak értetlenül néztem utána, és egyre nagyobb lett bennem a megbánás. Ma nem is figyeltem arra, hogy miket mond nekem Macy. Sőt! Arra is képtelen voltam, hogy bárkire is figyeljek. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam a zavarosság, mert még mindig nem tudom, mit érzek. Furán érzek most is örömöt, megkönnyebbülést, de boldogtalanságot is. Ez szörnyű!

- Nick… - szóltam félénken a mellettem álló barátomra. Egy kavicsot rugdostam a lábammal, lehajtott fejjel. A suli udvarán voltunk, a tanításnak már vége volt, és Macy-t vártuk.
- Igen? – fordította fejét felém.
- Szerinted is lehetetlen vagyok? – kérdeztem rá pillantva.
Először összeráncolta a szemöldökeit, aztán arca simább lett.
- Most arra az esetre célzol, ami a suliban történt? – kérdezte lágyabb hanglejtéssel.
- Igen. Tudod…Macy most haragszik rám. – mondtam lehajtott fejjel.
- Ez nem igaz. Nekem elmesélte, hogy mit gondol valójában. Próbál rájönni, hogy mi zajlik le benned. – mondta.
- Tényleg? – ráncoltam a szemöldököm.
- Igen. Neki is volt már ilyen időszaka, és te is kitartottál mellette. – mosolygott.
- Mert valószínűleg fel sem tűnt, hogy min megy keresztül. – mormoltam az orrom alatt.
Nick felnevetett.
- Emlékezz csak vissza arra a bizonyos pizsipartira, amire a fiúk nem voltak hivatalosak! – vigyorgott a hófehér fogaival.
Milyen pizsiparti? Miről beszél ez? Várjunk…ja! Egy éve Macy teljesen be volt zsongva, és minden áron szeretett volna egy pizsipartit. Én felajánlottam neki, hogy segítem megszervezni, de azzal nem számoltam, hogy milyen különlegesre tervezi. Egy szálloda báltermét választotta ki bulizásnak, az elnöki lakosztályt pedig alvásnak. 7-en voltunk, de Macy berúgott, és SMS-t írt Nicknek és Nick összes barátjának, hogy jöjjenek fel, erre lettünk még heten, összesen 14-en. Nagy nehezen – egy órás szenvedéssel – sikerült elküldenünk Macy kivételével a lányokkal a fiúkat, akik már teljesen bezsongtak Macyvel együtt. Ekkoriban volt Macy „bulizniakarokéslógniésszórakozniésélniazéletem” időszaka. Mára már lecsillapodott, de azt az estét sosem felejtem el.
- Rémlik? – vigyorgott még mindig Nick.
- Nagyon be voltatok zsongva! – nevettem fel, mire ő is.
- Gondolhatod! 7 lány pizsipartijára mentünk, ahol párnacsatáztunk veletek, és meglestük Ivy fehérneműit a táskájában. Még mindig nem jött rá. – vigyorgott fülig érő szájjal.
- Komolyan? – vigyorogtam.
- Aha. A tiédet nem mertük. – nézett rám csintalan szemekkel.
- Nagyon helyes. – vágtam elégedett arcot.
- Valószínűleg te észrevetted volna, és rendesen kaptunk volna. – bólogatott mondandójához.
- Abban biztos lehetsz. Jön Macy! – kiáltottam fel. Nagy, nehéz táskákkal közeledett felénk, és világfájdalmas arckifejezés ült a képén.
- Sziasztok! – tette le a táskáit a földre.
- Szia Macy! – köszöntünk neki e gyszerre Nickkel, mire mindhárman felnevettünk.
- Milyen volt a matek? – érdeklődtem.
- Fárasztó. – válaszolta nyögdécselve. – De ez a kedvenc órám, úgyhogy… - mosolyogta el a végét, mire én is elmosolyodtam, mert nekem is a matek a kedvenc tantárgyam.
- Amúgy azt soha nem értettem, hogy hogy lehet valakinek a matek a kedvenc tantárgya. – szólalt meg Nick összeráncolt szemöldökkel, értetlen fejjel.
- Én meg azt nem értem, hogy hogy szeretheti valaki annyira a focit, mint te. – fontam karba a kezem. Macy csak egyetértően bólogatott mellettem.
- Én a hokit szeretem. – jelentette ki Nick.
- Akkor lesz közös témátok… - suttogta Macy, hogy mi ne halljuk, de ez nem jött össze neki.
- Kivel? – ráncolta a szemöldökét megint Nick. Én is értetlenül néztem legjobb barátnőmre.
- Még nem meséltem…de jönnek az unokatestvéremék hozzánk hosszas egy év kihagyása után…és hozza magával a barátját is………aki Justin Bieber. – nézett ránk komolyan. Mi persze egy szavát se hittük.
1: az unokatestvérei spanyolok – Macy félig spanyol - , és soha nem szokták meglátogatni egymást, maximum kétévente.
2: Justin Bieber? Akkor már cikkeznének róla a lapok, vagy nem is tudom.
Szóval ez egy hülyeség.
- Macy. Nem kell kamuznod. Nem tudom, mit szeretnél ezzel elérni, de úgysem hisszük el. – néztem rá jelentőségteljesen.
- Komolyan! – erősködött.
- Macy. Tudjuk, hogy ez csak duma. – nézett Nick „komolyanfeleslegeshazudnod” fejjel Macyre.
- Hát akkor ne higyjetek nekem! – csattant fel, és felkapta a cuccát, majd elsietett.
Megsértődött. Most mit csináljak?
- Ez most mi volt? – nézett értetlenül Nick Macy után.
- Macy mindig is heves, sértődékeny természet volt. Most sem hazudtolta meg önmagát. – feleltem Macy után bámulva.
Nick felnevetett.
- Szerintem adjunk neki egy kis időt. Most arra van szüksége. Bár még mindig nem értem, minek szerette volna beadni nekünk azt a nevetséges dumát, de biztos oka volt rá. – karolt át, majd indulni kezdtünk hazafelé.
- Tudod…azt hiszem, ez volt életed leghosszabb monológja. – néztem fel rá.
- Mi? – nézett rám „mivan” fejjel, mire felnevettem.
- Csak valami odanemillőt szerettem volna mondani. – magyaráztam hülyeségemet.
Nick felnevetett.
- Bírom ezeket a baromságaidat. Aranyosak. – nézett az útra. Hirtelen elrántott balra, majd rémült arckifejezéssel bámult mögém.
- Mi az? – kérdeztem tőle. Szó szerint megfordított.
Mikor megláttam, hogy ki áll mögöttem, egy biciklit szorongatva, leesett az állam. Szóval Macy mégsem hazudott. Előttem az unokatestvére állt a gyönyörű, hosszú fekete hajával, bronzos bőrével, és ijedten meredt ránk.
- Cornelia? – hangomból kiérezhető volt a döbbenet. – Te hogy kerülsz ide? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.
- Majdnem elütöttelek titeket. – válaszolta csilingelő hangon.
Ha tényleg igaz, hogy ő Justin Bieber barátnője, akkor nem csodálom. Gyönyörű, derékig érő, tökéletesen sima, fekete haja van, csillogó, bronz színű bőre, dús, de nem hatalmas szája, és gyönyörű fekete csillogó szeme. A szempillája olyan göndör és hosszú, mintha ki lenne festve, és a hangja olyan csilingelő, mintha mindig énekelne, vagy hízelegne, mint egy cica. Mellette pedig értelmes, okos, kedves, és nagyon jó társaság. Megértő, tanácsokat ad, és számíthat rá az ember bármikor és bármiben. Ő egyszerűen csodálatos! Elképesztő!
- Vettük észre. – mormolta Nick.
- Sajnálom. – mondta bocsánatkérően Cornelia.
- Kérdezhetek valamit? – léptem hozzá közelebb gyanakodva.
- Nyugodtan. – felelte mosolyogva. Ő hihetetlenül szép.
- Tényleg Justin Bieber a barátod? – tettem fel a kérdést, amire már rég várom a választ. – Macy ezt állítja. – dőltem neki a bringájának.
- Igen. – adott választ. – Tudod, mesélhetek, ha gondolod. – ajánlotta fel mosolyogva. – Csak akkor gyertek fel hozzánk! Justin is ott van. – mondta.
Gondolkoztam. Vajon jó ötlet lenne ez? Vagy nem kéne? Valamiért van egy rossz előérzetem, hogy ha oda beteszem a lábam, és velük leszek egy légtérbe, minden meg fog változni. Még ha nem is azonnal.
- Nem tudom. – válaszoltam vontatottan, majd összeráncolt szemöldökkel felnéztem rá.
- Nem lesz semmi baj. – győzködött. – Ő is csak egy ember. – mosolygott.
- Tudom. – feleltem kurtán, lehajtott fejjel.
Azon agyaltam folyamatosan, hogy mit tegyek. Tényleg nincs semmi jó előérzetem. Sőt! Kimondottan azt gondolom, hogy nekem nem kéne belekeverednem.
- Szerintem én inkább hazamegyek. – mire ezt kimondtam, Cornelianak csalódottság ült ki az arcára.
- Jó. – mondta egyáltalán nem hihetően. Ő soha nem tudott jól hazudni. – Nick? – nézett rá nem sok reménnyel a szemében.
Nick finoman megrázta a fejét. Cornelia ismét a földet nézte.
- Akkor sziasztok. És mégegyszer bocsi, hogy majdnem elütöttelek benneteket! – ezzel a mondattal pattant fel a biciklijére, és eltűnt a lejtőn.
- Olyan jó segge van! – bámult utána Nick csillogó szemekkel.
Mivel ilyet csak a haverjai körében szokott bevallani, és előttünk soha, ezért megtiszteltetésnek vettem, hogy már a haverjának tekint, ezért megpróbáltam úgy reagálni, mint a haverjai.
Elvigyorodtam, hülye nevető hangot adtam ki, és vállba bokszoltam  Ez hatásos volt, mivel utána rám nézett vigyorogva – ahogy a haverjaira szokott - , és ő is hülye nevető hangot adott ki, amit csak a haverjai körében szokott.
Folytatás
Mikor hazaértem, nem hittem a szememnek.
A szobám rendbe volt rakva. Én csináltam volna? Nem! Ez hülyeség. Ilyen mocskos, undorító dolgot nem lennék képes megtenni.
Na jó, igen, de nem emlékszem rá, hogy a közelmúltban ilyet tettem volna. Biztos anya volt. Vagy apa. Na jó, ő nem. Hisz a szüleim elváltak, szóval biztosan anya volt.
Vagy anya új barátja. Bár nem hiszem, hisz még csak 3 hónapja vannak együtt, és egyelőre nem is költözött ide. (Ha rajtam múlik, nem is fog. Ez az én birodalmam, szóval majd én megmondom, ki költözhet ide, és ki/ mi nem.)
(De amúgy nem vagyok egoista, csak szeretem, ha rendben vannak a dolgok.)
-Marilyn! – kiabált nekem anya a földszintről. (Két emeletes lakásunk van, ami se nem nagy, se nem kicsi. Pont jó.)
-Igen? – ordibáltam vissza. Nem kaptam választ, így még egyszer megkérdeztem, de ismét nem hallottam semmit. Ezért kénytelen voltam lemenni.
-Na végre! – kiáltott anya, aki a konyhaszekrény fiókjával kínlódott. Megláttam, és kitört belőlem a sírás. Nem azért, mert kijött a fiók, egyszerűen csak muszáj volt kiadnom magamból mindazt, amit érzek. Mert valójában nem tudom, mit érzek. A gondolataimban csak futok és futok,  megállás nélkül, és legszívesebben ezt is tenném. Csak kifutnék a világból. Nem tudom ennek mi az oka, de van, hogy egyszer csak rám tör a szorongás, és sírnom kell. Most először nem is tartottam vissza, mert jól esett.
Anya persze csodálkozva nézett, még a fiókot is visszarakta a földre, és leült mellém, a földre.
-Marilyn, mi történt? Megütötted magad? Beleléptél valamibe? – bombázott a kérdéseivel, amitől csak még jobban sírnom kellett. Túl feszült vagyok, minden napom ugyanolyan. Suli, barátok, hazaérek, tanulás, beszélgetés anyával, alvás, és mindez előröl, újra.
Megint csak futok, futok, rohanok, egyre gyorsabban, és már nem bírom tovább. Meg akarok állni, de nem tudok, mert tudom, hogy valójába egy helyben ülök.
A  sírásom fokozatosan enyhült, és most már beszélni is tudok.  Anyának elmondtam, mit érzek, ő megnyugtatott, és azt mondta, ez teljesen normális ebben a korban, főleg hogy most Macy is ilyen velem. Azt is mondta, természetes, ha most úgy érzem, mindenki ellenem fordul, hisz ez az életem egyik legnehezebb korszaka.
Azt hiszem, ebben igaza van, bár nem tudom, miben segít ez nekem. Még mindig nem tudom, hogy mi az oka valójában a sírásrohamaimnak, de szerintem csak fáradt vagyok. Hetek óta nem aludtam rendesen, csak végigrobotoltam a napokat.