2. Új legjobb barátnő

Lehet, hogy nem vagyok normális.

Ezen a héten kismillió érzés futott végig rajtam. Mindig ugyanazok. Egy kivétellel. Mostanában valami furcsaságot érzek, amit eddig még nem tapasztaltam. Ezt hívják hiányérzetnek. Eltávolodtunk egymástól Macyvel, mióta nem hittem el neki a Cornelia-Justin Bieber sztorit. És nagyon hiányzik. Ő a legjobb barátnőm még mindig. Együtt lógok Nickkel, nevetgélek a többi lánnyal, de ezek mind csak felszínesek. Már nem tudok az lenni, aki voltam Macy mellett. Pedig az voltam én. De így csak keresem a helyem, amit nem tudok megtalálni. Anyu azt tanácsolta, hogy iratkozzak fel egy külön szakkörre. A drámát választottam. Holnap lesz az első órám, és remélem, hogy élvezni fogom.

- Marilyn! – rázta meg finoman a vállamat Ivy.

- Igen? – néztem rá fátyolos tekintettel, kizökkentve gondolatmenetemből.

- Vége az órának. – világosított fel.

- Tényleg? Észre sem vettem, mikor kiment a tanár. – kezdtem pakolni a padomon a cuccaimat. – Milyen óra lesz? – kérdeztem kómásan. Ma nagyon fáradt vagyok. Alig tudok aludni éjjelente. 3-4 órát, ha alszom egy nap. Remélem, nem alszom el egyik órán sem, mert akkor csatlakozhatok a suli nagymenői közé, akik meg vannak róla győződve, hogy belőlük később maffiózó lesz, miközben az egész idejüket elzáráson töltik.

- Biológia. Melléd ülhetek? – kérdezte enyhén mosolyogva, de a szeme félénk volt.

- Persze! – válaszoltam, majd kihúztam neki a mellettem lévő széket.

- Megcsináltad a bioszprojectet? – mire ezt végigmondta, rádöbbentem, hogy elfelejtettem. Olyan szétszórtá váltam! Régebben éltanuló voltam, a nevemet azok a tanárok is tudták, akik nem is tanítottak, most meg még az osztályfőnököm is megkérdezi, hogy új vagyok-e. Az arckifejezésemre kiült a döbbenet. Ezt Ivy is észrevette, mert ennyit mondott: - Ráírom az enyémre a nevedet. – mosolygott, majd leült mellém.

- Jaj, nem kell, Ivy, de köszönöm! – hálálkodtam, majd elővettem a biosz felszerelésem.

- Ugyan! Ennyit igazán megtehetek érted. Úgy sem volt partnerem. Vagyis volt, de neki már Macy lett az. – pirult el, és lehajtotta a fejét. Nekem ez nagyon gyanús volt, ezért megkérdeztem:

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a szemöldököm.

- Hát…tudod…az ő partnere most már Nick, aki nekem volt. – felelte, de nem nézett rám.

Ezt mégis hogy érti? Nem merek kérdezősködni, hátha elmenekül a téma elől. Miért pirult el, mikor kimondta? Valamit titkol. Rá fogok jönni, hogy micsodát.

Elmélkedésemet a csengő hangja zavarta meg.

- Jó reggelt, diákok! – jött be a franciatanár. Nem biológia lesz? De francia sem lehet, mert akkor azt mondta volna:Bonjour!

- Jó reggelt, Madam Charlotte! – köszöntünk kórusban, majd a tanárnő helyet foglalt.

- Mielőtt még azt hinnétek, nem franciaóra lesz. – mondta. – Én helyettesítem Mrs Callawayt ezen a biológiaórán. Mivel tiszta az idő, kimegyünk a természetbe. Indulhatunk! – azzal vele együtt az osztály felállt, és kimentünk az iskola épületéből, és az udvaron keresztül sétálni kezdtünk a sétálóutcán. Én Ivy mellett sétáltam, de pár pillanat múlva Nick elhagyta Macyt, és mellénk jött.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva.

- Szia! – mosolyogtam vissza. Nicktől mindig jobb kedvem lesz, és egész hangulatos volt a fák alatt sétálni ebben a tiszta időben.

- Szia! – köszönt halkan Ivy is, majd a haja az arcába hullott, mert lehajtotta a fejét.

- Megcsináltátok a bioszprojectet? Mert én életemben először írtam bioszra házit, és akkor sincs tanár. Hát ilyen nincs. – hitetlenkedett, miközben lekapott egy fáról egy virágot, majd beletűzte a hajamba. – Jól áll. – mosolygott.

- Kösz. Szerintem nem. – válaszoltam. Nick felnevetett.

- Hiszen még nem is láttad! – vigyorgott.

- Pont ezért. – feleltem. Kivettem a hajamból a virágot, és beletűztem Nickébe. Az eredményen elvigyorodtam, Ivy pedig felnevetett. – Lefényképezhetem? – kérdeztem a látvány nyújtotta élvezet által csillogó szemekkel.

- Csináld! – mosolygott, majd beállt viccesen. Ivyval felnevettünk, elkattintottam a képet, majd megnéztük mind a hárman. Egyszerre nevettünk fel.

- Elküldöm Macynek. – mondtam, majd így is tettem. Pár pillanat múlva egy pittyegést hallottunk, majd egy őszinte nevetést. Szóval megkapta.

- Olyan bolond vagy, Nick! – jött oda hozzá vigyorogva. Rólunk tudomást sem vett. Ránéztem Ivyra, hogy menjünk, de abban a pillanatban megláttam a szemében azt a hatalmas szomorúságot. Hogy lett hirtelen ilyen szomorú? Hiszen az előbb még boldogan nevetett! Előrébb sétáltunk, és rákérdeztem:

- Mi a baj? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel.

- Semmi. – motyogta lehajtott fejjel.

- Látom rajtad. – erősködtem.

- Tényleg nincs semmi. – válaszolta elhalkuló hangon. Végig az arcát fürkésztem, és a következő pillanatban egy nagy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán. Közelebb léptem hozzá, és a vállára tettem a kezem.

- Én nem hiszem, hogy tényleg nincs semmi. – beszéltem halkan, és letöröltem az arcáról a könnycseppet.

- Tényleg tudni szeretnéd? – nézett rám, és láttam, hogy mindjárt elsírja magát. Már remegett a szája.

- Igen. – bólintottam, és a válaszom egy leheletnek tűnt.

- Szerelmes vagyok Nickbe. És nagyon fáj, mikor együtt látom Macyvel. Tudom, hogy csak barátok, de mégsem úgy tűnik. Nagyon fáj, és tudom, hogy nekem nincs esélyem nála. – miközben ezeket mondta, már sírt. Bennem megállt az ütő. Nagyon ledöbbentem, mikor meghallottam mindezt. Hogy Ivy Pickett szerelmes lenne Nick Summerbe? Az képtelenség. Persze Nick jól néz ki, de Ivy sosem az a fajta lány volt, aki beleszeret egy fiúba. Persze nem lehetetlen, mert egyszer meg kellett történnie, de pont Nickbe? Nickbe, akit a suli fele a leghelyesebb fiúnak tart? Ivy sosem volt ilyen.

Ezekkel a gondolatokkal annyira elidőztem, hogy észre sem vettem, hogy már újra a suliban vagyunk. A folyosón mentünk az osztályterem felé, mikor Ivy még ennyit mondott:

- Ne mondd el senkinek, kérlek! Szégyellem.

Egész nap ezen rágódtam. Még az ebédlőben sem szóltam senkihez. Pedig Nick ott hülyült mellettem, velem szemben a már ellenszenves Macy – milyen jó társaság - , de nem figyeltem rájuk. Még ültek páran az asztalnál Nick barátjai közül, de velük se foglalkoztam. Viszont gondolkozni próbáltam, de tőlük nem lehetett, mert állandóan felnyerítettek, ezért egy hirtelen mozdulattal felálltam, és elsiettem Ivy asztalához. Egyedül ült, úgyhogy leültem mellé. Meglepődve nézett rám.

- A menőktől átültél ahhoz a lányhoz, akinek nincsenek barátai? – csodálkozott.

Ivy sosem számított menőnek, pedig értékesebb egyes menő embereknél (khm…Macynél). Ő hosszú, fekete, egyenes hajú, és majdnem úgy néz ki, mint Cornelia, csak neki hófehér a bőre. Macy pedig az a tipikus szőke, vékonyszálú hajú, akivel a fiúk szórakozhatnak. Egészen eddig nem ilyen volt. Ő volt a legjobb barátnőm, de most Ivyt tekintetem olyasminek, Macy pedig egyre ellenszenvesebben viselkedik.

-De azért köszi! – erőltetett egy mosolyt Ivy, de láttam, hogy még mindig bántja őt az a dolog.

-Ivy, ne köszönd meg, önszántamból tettem. – beszéltem az átülős dologról úgy, mintha valami hatalmas cselekedetem lett volna.

Körülbelül ennyit beszélgettünk egész ebédidő alatt Ivyval. Én szerettem volna, ha másról is társalgunk, de ahogy láttam, nem volt kedve beszélni semmiről. Sajnálom őt. Persze tudom, hogy Nick és Macy között nem lesz semmi, hisz ismerem Nicket, de azért rossz lehet Ivynak. Nem voltam még úgy, mint most ő, de el tudom képzelni, milyen neki.

Annyira, hogy megint érzem, hogy sírnom kell. Nem hiszem el! Mitől van ez? Ha ideges, szomorú vagy nagyon boldog vagyok, akkor sírnom kell – mostanában.

Ráadásul ezek szerint mások problémái hallatán is…is…igen, szóval olyankor is sírnom kell.

De nem, muszáj visszatartanom. Nem szeretnék magyarázkodni. De csak ezért, mert nem tudnék; hisz magam sem tudom, mi van velem.

-Marilyn, valami gond van? – kérdezte Ivy. Ezek szerint észrevehető, hogy a könnyeimmel küszködök. Pedig annyira „harcoltam” azért, hogy ne lehessen látni!

-Nem, semmi. Csak…bevertem a térdem, és nagyon fáj. – igen, tudom, hogy ez nem volt valami meggyőző, de jelen pillanatban nem tudtam mást mondani. Annyira szeretném elhitetni magammal, és mindenkivel, hogy minden rendben van, hogy úgy is legyen.

Ivy nagyot sóhajtott, ami azt jelenti, hogy tudja, hogy egy hülyeséget mondtam.

-Hát rendben. – végül lezárta ennyivel. Gondolom nem volt se kedve, se ereje ahhoz, hogy tovább bontogassa a témát. Úgy sem lett volna értelme. Nem szedne ki belőlem semmit, megbántani meg nem szeretném azzal, hogy nem mondom el neki, mi a gond.

-Én végeztem. – tette le a villáját a tányérja mellé, - ami megjegyzem, tele volt – és felállt. – Jössz?

-Persze! – álltam fel én is, és kivittük a tálcát. Elhagytuk a helyiséget, és az iskolát is, hisz vége az óráknak. Számunkra. Ezért jó, hogy osztálytársak vagyunk, bár a legtöbb tantárgynál csoportbontás van, most egyszerre mehetünk haza. Illetve együtt.

-Marilyn, én ezt már tényleg nem bírom nézni! Nem szeretnék itt nyavalyogni neked, de rossz nézni! – „siránkozott” Ivy.

Ekkor eszembe jutott valami…amit Nick mondott.

-Ivy, mi lenne, ha megkérdezném Nicket? – mosolyogtam – Mármint…izé…sietnem kell, bocsi! Szia! – megöleltem, és válaszát meg nem várva rohantam haza, hogy letegyem a cuccaim, és mehessek Nickhez.

Csengettem. Már kétszer is.

De csak nem nyitott ajtót!

Mit csinálhat ennyi ideig?

Rendben, már nyílik az ajtó.

-Szia Mar! – szólított a „becenevemen”. – Gyere csak! – invitált beljebb kedvesen.

Bementem, és kezdtem volna mondani a szokásos monológot, amit a közös programok előtt szoktam, de megláttam a nappaliban valakit, akitől elment a kedvem.

-Ugye nem baj, ha Macy is csatlakozik?