1. Problémák

Néha furcsa érzéseim vannak, amikkel nem vagyok tisztában. Egyszerre érzek boldogságot és szomorúságot. De mitől van ez? A mai nap is egy rejtély számomra. Már a legjobb barátnőm is kiismerhetetlennek nevezett. Tehetek én róla? A gondolataim csak úgy száguldoznak a fejemben. Egyszer szép emlékek játszódnak le bennem, de a következő pillanatban már a legsötétebb titkaimra gondolok. Ez normális? Talán túlgondolom az egészet?

- Marilyn, Marilyn figyelsz te rám? – rázta meg finoman a vállamat Macy, a legjobb barátnőm.

- Ne haragudj, Macy! Mit is mondtál? – kérdeztem koncentrálással próbálkozva.

- Hogy ma neki kéne állnunk a biosz projectnek, mert holnap utánra kell. – mondta. Ekkor egy vicces gondolat képződött bennem, amin hangosan felnevettem. – Most meg min nevetsz? – ráncolta a szemöldökét.

- Azt hittem, azt fogod mondani, hogy tegnap utánra kell! – nevettem, amint meghallottam, hogy milyen hangosan kimondva.

- Lehetetlen vagy. – vette fel a cuccait Macy, és elült mellőlem Nick, az egyik barátunk mellé.

Én csak értetlenül néztem utána, és egyre nagyobb lett bennem a megbánás. Ma nem is figyeltem arra, hogy miket mond nekem Macy. Sőt! Arra is képtelen voltam, hogy bárkire is figyeljek. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam a zavarosság, mert még mindig nem tudom, mit érzek. Furán érzek most is örömöt, megkönnyebbülést, de boldogtalanságot is. Ez szörnyű!

- Nick… - szóltam félénken a mellettem álló barátomra. Egy kavicsot rugdostam a lábammal, lehajtott fejjel. A suli udvarán voltunk, a tanításnak már vége volt, és Macy-t vártuk.

- Igen? – fordította fejét felém.

- Szerinted is lehetetlen vagyok? – kérdeztem rá pillantva.

Először összeráncolta a szemöldökeit, aztán arca simább lett.

- Most arra az esetre célzol, ami a suliban történt? – kérdezte lágyabb hanglejtéssel.

- Igen. Tudod…Macy most haragszik rám. – mondtam lehajtott fejjel.

- Ez nem igaz. Nekem elmesélte, hogy mit gondol valójában. Próbál rájönni, hogy mi zajlik le benned. – mondta.

- Tényleg? – ráncoltam a szemöldököm.

- Igen. Neki is volt már ilyen időszaka, és te is kitartottál mellette. – mosolygott.

- Mert valószínűleg fel sem tűnt, hogy min megy keresztül. – mormoltam az orrom alatt.

Nick felnevetett.

- Emlékezz csak vissza arra a bizonyos pizsipartira, amire a fiúk nem voltak hivatalosak! – vigyorgott a hófehér fogaival.

Milyen pizsiparti? Miről beszél ez? Várjunk…ja! Egy éve Macy teljesen be volt zsongva, és minden áron szeretett volna egy pizsipartit. Én felajánlottam neki, hogy segítem megszervezni, de azzal nem számoltam, hogy milyen különlegesre tervezi. Egy szálloda báltermét választotta ki bulizásnak, az elnöki lakosztályt pedig alvásnak. 7-en voltunk, de Macy berúgott, és SMS-t írt Nicknek és Nick összes barátjának, hogy jöjjenek fel, erre lettünk még heten, összesen 14-en. Nagy nehezen – egy órás szenvedéssel – sikerült elküldenünk Macy kivételével a lányokkal a fiúkat, akik már teljesen bezsongtak Macyvel együtt. Ekkoriban volt Macy „bulizniakarokéslógniésszórakozniésélniazéletem” időszaka. Mára már lecsillapodott, de azt az estét sosem felejtem el.

- Rémlik? – vigyorgott még mindig Nick.

- Nagyon be voltatok zsongva! – nevettem fel, mire ő is.

- Gondolhatod! 7 lány pizsipartijára mentünk, ahol párnacsatáztunk veletek, és meglestük Ivy fehérneműit a táskájában. Még mindig nem jött rá. – vigyorgott fülig érő szájjal.

- Komolyan? – vigyorogtam.

- Aha. A tiédet nem mertük. – nézett rám csintalan szemekkel.

- Nagyon helyes. – vágtam elégedett arcot.

- Valószínűleg te észrevetted volna, és rendesen kaptunk volna. – bólogatott mondandójához.

- Abban biztos lehetsz. Jön Macy! – kiáltottam fel. Nagy, nehéz táskákkal közeledett felénk, és világfájdalmas arckifejezés ült a képén.

- Sziasztok! – tette le a táskáit a földre.

- Szia Macy! – köszöntünk neki e gyszerre Nickkel, mire mindhárman felnevettünk.

- Milyen volt a matek? – érdeklődtem.

- Fárasztó. – válaszolta nyögdécselve. – De ez a kedvenc órám, úgyhogy… - mosolyogta el a végét, mire én is elmosolyodtam, mert nekem is a matek a kedvenc tantárgyam.

- Amúgy azt soha nem értettem, hogy hogy lehet valakinek a matek a kedvenc tantárgya. – szólalt meg Nick összeráncolt szemöldökkel, értetlen fejjel.

- Én meg azt nem értem, hogy hogy szeretheti valaki annyira a focit, mint te. – fontam karba a kezem. Macy csak egyetértően bólogatott mellettem.

- Én a hokit szeretem. – jelentette ki Nick.

- Akkor lesz közös témátok… - suttogta Macy, hogy mi ne halljuk, de ez nem jött össze neki.

- Kivel? – ráncolta a szemöldökét megint Nick. Én is értetlenül néztem legjobb barátnőmre.

- Még nem meséltem…de jönnek az unokatestvéremék hozzánk hosszas egy év kihagyása után…és hozza magával a barátját is………aki Justin Bieber. – nézett ránk komolyan. Mi persze egy szavát se hittük.

1: az unokatestvérei spanyolok – Macy félig spanyol - , és soha nem szokták meglátogatni egymást, maximum kétévente.

2: Justin Bieber? Akkor már cikkeznének róla a lapok, vagy nem is tudom.

Szóval ez egy hülyeség.

- Macy. Nem kell kamuznod. Nem tudom, mit szeretnél ezzel elérni, de úgysem hisszük el. – néztem rá jelentőségteljesen.

- Komolyan! – erősködött.

- Macy. Tudjuk, hogy ez csak duma. – nézett Nick „komolyanfeleslegeshazudnod” fejjel Macyre.

- Hát akkor ne higyjetek nekem! – csattant fel, és felkapta a cuccát, majd elsietett.

Megsértődött. Most mit csináljak?

- Ez most mi volt? – nézett értetlenül Nick Macy után.

- Macy mindig is heves, sértődékeny természet volt. Most sem hazudtolta meg önmagát. – feleltem Macy után bámulva.

Nick felnevetett.

- Szerintem adjunk neki egy kis időt. Most arra van szüksége. Bár még mindig nem értem, minek szerette volna beadni nekünk azt a nevetséges dumát, de biztos oka volt rá. – karolt át, majd indulni kezdtünk hazafelé.

- Tudod…azt hiszem, ez volt életed leghosszabb monológja. – néztem fel rá.

- Mi? – nézett rám „mivan” fejjel, mire felnevettem.

- Csak valami odanemillőt szerettem volna mondani. – magyaráztam hülyeségemet.

Nick felnevetett.

- Bírom ezeket a baromságaidat. Aranyosak. – nézett az útra. Hirtelen elrántott balra, majd rémült arckifejezéssel bámult mögém.

- Mi az? – kérdeztem tőle. Szó szerint megfordított.

Mikor megláttam, hogy ki áll mögöttem, egy biciklit szorongatva, leesett az állam. Szóval Macy mégsem hazudott. Előttem az unokatestvére állt a gyönyörű, hosszú fekete hajával, bronzos bőrével, és ijedten meredt ránk.

- Cornelia? – hangomból kiérezhető volt a döbbenet. – Te hogy kerülsz ide? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

- Majdnem elütöttelek titeket. – válaszolta csilingelő hangon.

Ha tényleg igaz, hogy ő Justin Bieber barátnője, akkor nem csodálom. Gyönyörű, derékig érő, tökéletesen sima, fekete haja van, csillogó, bronz színű bőre, dús, de nem hatalmas szája, és gyönyörű fekete csillogó szeme. A szempillája olyan göndör és hosszú, mintha ki lenne festve, és a hangja olyan csilingelő, mintha mindig énekelne, vagy hízelegne, mint egy cica. Mellette pedig értelmes, okos, kedves, és nagyon jó társaság. Megértő, tanácsokat ad, és számíthat rá az ember bármikor és bármiben. Ő egyszerűen csodálatos! Elképesztő!

- Vettük észre. – mormolta Nick.

- Sajnálom. – mondta bocsánatkérően Cornelia.

- Kérdezhetek valamit? – léptem hozzá közelebb gyanakodva.

- Nyugodtan. – felelte mosolyogva. Ő hihetetlenül szép.

- Tényleg Justin Bieber a barátod? – tettem fel a kérdést, amire már rég várom a választ. – Macy ezt állítja. – dőltem neki a bringájának.

- Igen. – adott választ. – Tudod, mesélhetek, ha gondolod. – ajánlotta fel mosolyogva. – Csak akkor gyertek fel hozzánk! Justin is ott van. – mondta.

Gondolkoztam. Vajon jó ötlet lenne ez? Vagy nem kéne? Valamiért van egy rossz előérzetem, hogy ha oda beteszem a lábam, és velük leszek egy légtérbe, minden meg fog változni. Még ha nem is azonnal.

- Nem tudom. – válaszoltam vontatottan, majd összeráncolt szemöldökkel felnéztem rá.

- Nem lesz semmi baj. – győzködött. – Ő is csak egy ember. – mosolygott.

- Tudom. – feleltem kurtán, lehajtott fejjel.

Azon agyaltam folyamatosan, hogy mit tegyek. Tényleg nincs semmi jó előérzetem. Sőt! Kimondottan azt gondolom, hogy nekem nem kéne belekeverednem.

- Szerintem én inkább hazamegyek. – mire ezt kimondtam, Cornelianak csalódottság ült ki az arcára.

- Jó. – mondta egyáltalán nem hihetően. Ő soha nem tudott jól hazudni. – Nick? – nézett rá nem sok reménnyel a szemében.

Nick finoman megrázta a fejét. Cornelia ismét a földet nézte.

- Akkor sziasztok. És mégegyszer bocsi, hogy majdnem elütöttelek benneteket! – ezzel a mondattal pattant fel a biciklijére, és eltűnt a lejtőn.

- Olyan jó segge van! – bámult utána Nick csillogó szemekkel.

Mivel ilyet csak a haverjai körében szokott bevallani, és előttünk soha, ezért megtiszteltetésnek vettem, hogy már a haverjának tekint, ezért megpróbáltam úgy reagálni, mint a haverjai.

Elvigyorodtam, hülye nevető hangot adtam ki, és vállba bokszoltam  Ez hatásos volt, mivel utána rám nézett vigyorogva – ahogy a haverjaira szokott - , és ő is hülye nevető hangot adott ki, amit csak a haverjai körében szokott.

Folytatás

Mikor hazaértem, nem hittem a szememnek.

A szobám rendbe volt rakva. Én csináltam volna? Nem! Ez hülyeség. Ilyen mocskos, undorító dolgot nem lennék képes megtenni.

Na jó, igen, de nem emlékszem rá, hogy a közelmúltban ilyet tettem volna. Biztos anya volt. Vagy apa. Na jó, ő nem. Hisz a szüleim elváltak, szóval biztosan anya volt.

Vagy anya új barátja. Bár nem hiszem, hisz még csak 3 hónapja vannak együtt, és egyelőre nem is költözött ide. (Ha rajtam múlik, nem is fog. Ez az én birodalmam, szóval majd én megmondom, ki költözhet ide, és ki/ mi nem.)

(De amúgy nem vagyok egoista, csak szeretem, ha rendben vannak a dolgok.)

-Marilyn! – kiabált nekem anya a földszintről. (Két emeletes lakásunk van, ami se nem nagy, se nem kicsi. Pont jó.)

-Igen? – ordibáltam vissza. Nem kaptam választ, így még egyszer megkérdeztem, de ismét nem hallottam semmit. Ezért kénytelen voltam lemenni.

-Na végre! – kiáltott anya, aki a konyhaszekrény fiókjával kínlódott. Megláttam, és kitört belőlem a sírás. Nem azért, mert kijött a fiók, egyszerűen csak muszáj volt kiadnom magamból mindazt, amit érzek. Mert valójában nem tudom, mit érzek. A gondolataimban csak futok és futok,  megállás nélkül, és legszívesebben ezt is tenném. Csak kifutnék a világból. Nem tudom ennek mi az oka, de van, hogy egyszer csak rám tör a szorongás, és sírnom kell. Most először nem is tartottam vissza, mert jól esett.

Anya persze csodálkozva nézett, még a fiókot is visszarakta a földre, és leült mellém, a földre.

-Marilyn, mi történt? Megütötted magad? Beleléptél valamibe? – bombázott a kérdéseivel, amitől csak még jobban sírnom kellett. Túl feszült vagyok, minden napom ugyanolyan. Suli, barátok, hazaérek, tanulás, beszélgetés anyával, alvás, és mindez előröl, újra.

Megint csak futok, futok, rohanok, egyre gyorsabban, és már nem bírom tovább. Meg akarok állni, de nem tudok, mert tudom, hogy valójába egy helyben ülök.

A  sírásom fokozatosan enyhült, és most már beszélni is tudok.  Anyának elmondtam, mit érzek, ő megnyugtatott, és azt mondta, ez teljesen normális ebben a korban, főleg hogy most Macy is ilyen velem. Azt is mondta, természetes, ha most úgy érzem, mindenki ellenem fordul, hisz ez az életem egyik legnehezebb korszaka.

Azt hiszem, ebben igaza van, bár nem tudom, miben segít ez nekem. Még mindig nem tudom, hogy mi az oka valójában a sírásrohamaimnak, de szerintem csak fáradt vagyok. Hetek óta nem aludtam rendesen, csak végigrobotoltam a napokat.